1. rész

A templomból kiérve megpillantottam Jack szüleit. Nem mertem a szemükbe nézni azok után, ami történt, de valahogy mégis rávettem magam és odamentem hozzájuk.
- Sziasztok - üdvözöltem őket halkan.
- Ó, drágám! - ölelt magához Liz. Több sem kellett, újra elsírtam magam.
- Nagyon sajnálom!
- Ugyan mit? - kérdezte Andrew.
- Az egész az én hibám. Nekem kellett volna meghalnom helyette - zokogtam.
- Rose, ne beszélj badarságokat! Mindannyiunknak nagyon fáj, hogy Jack elment, de erről nem te tehetsz. Neked pedig itt a helyed, a kicsi mellett - mosolygott rám Liz.
- Tényleg, ő hol van? - nézett körbe apósom.
- Otthon van, anyukámmal - feleltem.
- Meglátogathatjuk?
- Persze - mosolyodtam el halványan, és letöröltem a könnyeimet.
- Te is jössz? - kérdezte Liz.
- Nem, én még maradok egy kicsit. Később csatlakozom.
Beültek a fekete BMW-be, és elhajtottak. Ottmaradtam egyedül, a gondolataimmal. Utamat a közeli parkba vettem. Leültem az egyik padra és az eget kezdtem kémlelni. Egyedül éreztem magam. Hiányzott a másik felem, nélküle nem voltam teljes. Jack-kel még két éve nyáron házasodtunk össze Hawaii-n, kicsivel később pedig megtudtam, hogy terhes vagyok. A szüleim nagyon mérgesek voltak, napokig csak veszekedtünk. Idővel azonban ők is megenyhültek. A 18. születésnapomkor pedig Jack meglepett egy közös házzal. Igen, lehet úgy tűnik, hogy elsiettük a dolgokat, de nem bántam meg. Minden együtt töltött perc egy ajándék számomra. Sötétedésig ültem a parkba, már kezdtem fázni. Gondolatmenetemet az zavarta meg, hogy valaki leült mellém. Ügyet sem vetve rá, bámultam tovább a fejem fölött elterülő, egyre sötétedő kékséget.
- Rosalinda, ugye? - kérdezte egy mély, férfias hang. Felnéztem és egy pillanatra lesokkoltam. Mintha Jack-et láttam volna magam előtt.
- I-Igen. Te pedig? - kérdeztem erőtlenül.
- Luke Hemmings - válaszolta. Gondolhattam volna. Piszkosul hasonlított a bátyjára. Szőke haj, kék szemek és enyhe borosta. Kiköpött Jack volt, fiatalabb változatban. Annyi különbséggel, hogy neki volt egy piercing a szájában, talán még szemei is kicsivel kékebbek voltak, szinte már világitottak az esti szürkületben.
- Örvendek - motyogtam.
- Hogy vagy?
- Pocsékul.
- Igen, ez egy hülye kérdés volt.
- Igen, az - nevettem fel kicsit.
- Nem vagy éhes? Esetleg szomjas? Van a közelben egy remek kávézó.
- Kedves tőled, Luke, de nem kell azért törődnöd velem, mert a bátyád felesége vagyok. Voltam - halkultam el a végére.
- Én nem.. - kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem szeretném, hogy sajnáljanak, szánakozannak vagy bármi ilyesmi. Amíg nem tudják milyen érzés, addig ne - álltam fel a padról, és elindultam haza.
- Miért mondod ezt? - jött utánam.
- Te nem látod, amit én - fordultam felé. - Egy hete, mióta Jack elment folyamatosan csak azt látom, hogy mindenki engem sajnál. Összesúgnak mögöttem és úgy néznek rám, mintha én lennék a legszerencsétlenebb ember a világon. 
- Sajnálom - nézett bűnbánó arccal.
- Nem a te hibád.
- Azért hazavihetlek?
- Tudod hol lakom?
- Igen.
- Akkor igen, azt megköszönném.
Elindultunk a parkoló fele, majd odaérve az autóhoz, Luke udvariasan kinyitotta nekem az ajtaját, és beült a másik oldalra. Az út csendesen telt, egyikünk sem szólalt meg. Leparkoltunk a házunk előtt. Bent nem égett a villany, amiből arra következtettem, hogy Sophie alszik. Halkan kinyitottam az ajtót, és Luke-kal a nyomomban beosontam a házba. A szobánkba érve megpillantottam gyönyörű kislányomat, ahogy békésen szunyókál anyukám mellett.
- Nagyon szép kislány - suttogta Luke mellettem.
- Tudom - mosolyogtam.
- Nagyon hasonlít rád.
- Azt mondod? - fordultam felé.
- Olyan szép, mint te - mosolygott rám, majd megfordult és kisétált a szobából.
Egy órával később anyukám felkelt, és miután bemutatkozott Luke-nak el is ment, miszerint halaszthatatlan dolga van és apa már várja. Ez a első éjszaka, amit egyedül töltök, hiszen mindeddig szüleim készségesen vigyáztak rám. Azóta az éjszaka óta rettenetes rémálmok gyötörnek, amiktől sírok és kiabálok álmomban, Sophie pedig ettől halálra rémül. Kell valaki, aki megnyugtassa, ha már én nem tudom. Szörnyű érzés. Éppen ezért megkértem Luke-ot, hogy maradjon itt éjszakára.
Csendben ültünk a kanapén és beszélgettünk. Az ő jelenlétével úgy érzem, mintha Jack is itt lenne. Mintha helyettesítené őt azzal, hogy ennyire hasonlít rá.
- Nem akarok tapintatlan lenni, de megtudhatnám mi történt, azon az éjszakán? - fordult felém Luke.

- Jack, szívem, idehoznád Sophie üvegét? - kiabáltam ki az előszobába.
- Persze - hallottam meg szerelmem hangját, majd egy pillanat alatt ott termett, kezében a cumisüveggel. 
- Köszönöm - vettem el tőle, és odaadtam lányunknak. 
Hirtelen egy hatalmas zajt hallottunk kintről, Jack pedig ijedten nézett rám.
- Rose, el kell bújnotok! - zárta be az ajtót. 
- Mi? Miért?
- Később elmagyarázom - hadarta és felnyitotta az ágyneműtartót. - Másszatok be!
- Jack, mi folyik itt?
- Kérlek, drágám! Csak másszatok be! 
Eleget téve kérésének kislányommal az ölembe bemásztam az ágyneműk közé, Jack pedig ránkcsukta a tetejét. Sophie nyüglődni kezdett, nem győztem csitítani. Végül beletettem cumiját a szájába, amitől elhallgatott. Pár perc elteltével valaki berúgta az ajtót.
- Szervusz, Jack - szűrődött be egy férfi gúnyos hangja. - Mondd csak el, hol a drága feleséged meg a kölyköd?
- Nincsenek itthon. 
- Ne hazudj! Tudni akarom hol vannak! - emelte fel a hangját.
- Már mondtam. Nincsenek itthon - felelte halál nyugodtan.
- Ahogy akarod - mondta az ismeretlen férfi, majd egy lövést hallottam és Jack kétségbeesett kiálltását. Könnyek gyűltek a szemembe, és próbáltam nem sikítani. - Hol vannak?
- Nem tudom.. - nyögte.
- Elvetted tőlem, ami nekem a legfontosabb volt, most pedig én veszem el tőled, ami neked a legfontosabb. Utoljára kérdezem, hol vannak? - ordított.
Ekkor egy nagy zajt hallottam, hangos kiabálást, és lövéseket. Könnyeim záporoztak, és imádkoztam azért, hogy Jack-nek ne legyen semmi baja. Valaki a nevemet kiabálta, mire kissé erőtlenül kiálltozni kezdtem.
- Itt vagyunk! Segítség! Segítsenek! - kiabáltam. 
Egy rendőr felnyitotta az ágy tetejét, és kisegített engem és Sophie-t is. Kétségbeesve néztem körbe, tekintetemmel Jack-et kerestem. 
- Hol van a férjem? - kérdeztem remegő hangon.
- Nagyon sajnálom, a mentősök nem tudtak rajta segíteni.
- Ne, ne! - térdre rogytam és zokogni kezdtem.

Az emlékek hatására kigördült néhány könnycsepp a szememből. Egyre csak gyűltek a könnyeim, a végén már patakokban folyt le az arcomról. Luke óvatosan magához ölelt, és a hátamat simogatta. Mikor kicsit megnyugodtam, távolabb húzódtam tőle.
- Sajnálom - motyogta.
- Nekem kellett volna meghalnom helyette.
- Dehogyis! Ezt miből gondolod?
- Engem keresett. Engem akart megölni. De Jack elbújtatott. És helyettem őt lőtte le - zokogtam.
- Jack megvédett téged, és Sophie-t is! Mert szeret titeket, és ha elveszítette volna bármelyikőtöket, azt nem éli túl.
- És most én sem élem túl az ő halálát - mosolyogtam kínomban.
- Sophie-nak szüksége van az anyjára. Ha már Jack-et elveszítette, te maradj itt neki! - fogta meg a kezem Luke - Azt akarod, hogy szülők nélkül nőjön fel?
- Nem - ráztam a fejem. - De én képtelen vagyok őt egyedül felnevelni. A szüleimre pedig nem támaszkodhatok egész életemben.
- Akkor, majd én segítek - mosolygott Luke.
- Viccelsz? Luke, 18 éves vagy és Sydney-ben laksz, a világ másik felén!
- Már 19, és az nem jelenti azt, hogy nem tudok segíteni felnevelni egy gyereket. Ide tudok költözni, az iskolát már befejeztem. Na, mit szólsz?

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ez a rész nem lett túl eseménydús, viszont megtudhattátok, mi történt valójában azon az éjszakán, amikor Jack meghalt. Szeretném megköszönni a kommenteket, és az egy feliratkozót!
Ölel titeket: Jade x