3. rész

Egy hét telt el azóta, hogy Luke megcsókolt. Aznap láttam utoljára. Nem tudom, hogy hol van és mit csinál, de jobb így. Rájöttem, hogy igazából, azért akartam marasztalni, mert vele akartam pótolni Jack-et. De ez hülyeség, mert őt senki nem tudja helyettesíteni. Vicces, mert mióta Luke velem aludt elmúltak a rémálmaim. Nem tudom ez hogy lehetséges, de mindenesetre nekem is, és Sophie-nak is jobb. Ami őt illetti, felvettem egy dadát, így minden sokkal könnyebb. Visszamentem dolgozni, mivel valamiből el kell tartanom magunkat, szóval mondhatom úgy, hogy az életem egyenesbe jött.
- Rendben Stella....igen ma szabadnapod van.....nem, én sem dolgozom, pihenj nyugodtan....akkor holnap, szia! - tettem le a telefont.
Éppen Sophie dadájával beszéltem. Ma itthon vagyok, szóval úgy döntöttem, hogy ezt a napot lányommal közösen fogom eltölteni. Először is elmegyünk a játszótérre, majd fagyizni, a többit meg meglátjuk. Felöltöztettem őt is, és én is kaptam fel valamit magamra, aztán elindultunk a közeli játszótérre. Sophie először a csúszdához ment, én meg rohantam utána, mert egyedül nem engedem lecsúszni. Miután legalább százszor végigment rajta, elindultunk hintázni. Beleültettem a gyerekhintába és lökni kezdtem. Nevetgélve ment előre-hátra, majd mikor ezt is megunta mentünk a következő játékra. Fáradtan ültem le a padra, míg ő a homokozóban játszott.
- A húgod? - kérdezte mosolyogva a mellettem ülő lány.
- Nem, a lányom - mosolyogtam.
- Ó, ne haraudj! Csak olyan fiatalnak tűnsz.
- Igen, tudom. Mindenki ezt mondja.
- Mondjuk pont én beszélek? 21 éves vagyok - nevetett fel. - Amúgy, Alexandra Waldorf - nyújtotta felém  a kezét.
- Rosalinda Brightmore - ráztam vele kezet. Már akkor tudtam, hogy ez egy remek barátság kezdete.

***

- Milyen fagyit szeretnél? - kérdeztem Sophie-t a cukrászdában állva. Rámutatott a csokisra. - Akkor egy csokisat, és egy epreset szeretnék - mondtam az eladónak, majd kifizettem a fagyit és elindultunk sétálni.

Az úton Sophie nyüglődni kezdett, ezért nagynehezen fél kézzel felvettem az ölembe. Alig mentünk  pár métert, nekimentem valakinek. Pechemre az egész fagyim rajta landolt.

- Ó, ne haragudj! - tettem le Sophie-t a földre.

- Nem gond - hallottam egy ismerős hangot.

- Luke? - néztem fel rá.

- Szia, Rosie - mosolygott.

- Te, hogy-hogy itt vagy? Nem mentél vissza Sydney-be?

- Nem. Itt kaptam munkát, úgyhogy maradok.

- Remek.

- De, ahogy látom, neked még mindig elkél a segítség - vigyorgott.

- Nagyon tévedsz. Remekül megvagyunk - mosolyogtam rá.

- Ennek örülök. Akkor gondolom azt is észrevetted, hogy Sophie elment - közölte, mire lefagytam. 

Lenéztem, és láttam, hogy tényleg nincs ott.

- Te vontad el a figyelmemet! Hol van? - forogtam körbe-körbe.

- Gratulálok, remek anya vagy! - vágta hozzám.

- Ó, fogd már be és segíts keresni! - förmedtem rá. - Elnézést, nem láttak erre egy kislányt? Barna haja van, és kék szeme - kérdeztem egy idős házaspárt, de csak megrázták a fejüket.

Elindultam visszafele ugyanazon az úton, közben a rendőrséget tárcsáztam. Ha bármi történik, azt sose bocsájtom meg magamnak. Negyed óra keresgélés után, elértem a játszótérre, ahol délelőtt voltunk. Sophie ott ült a homokozóban és játszott. 

- Sophie! - kiabáltam, és elkezdtem rohanni. Mikor odaértem felkaptam az ölembe. - Soha ne csinálj ilyet mégegyszer, megértetted? - öleltem magamhoz, közben potyogtak a könnyeim.

- Hála Istennek, hogy megvan - jött oda hozzánk Luke.

- Az egész a te hibád! Miattad nem figyeltem rá!

- Persze, én vagyok a hibás, mi? Tudod, egy normális anya mindig figyel a gyerekére, még akkor is, ha valaki más is beszél hozzá.

- Szerinted tehetek én arról, hogy egyedül kell őt felnevelnem, mert az apja meghalt?

- Talán nem kellett volna ilyen fiatalon gyereket vállalni, nem gondolod?

- Te ezt nem értheted! Te sosem voltál még szerelmes, nem tudod milyen érzés. Lehet, hogy felelőtlen döntést hoztunk, de egyátalán nem bántam meg. Ez a kislány a szemem fénye, az egyetlen dolog, amiért érdemes élnem. Te ezt nem érted!
- Hidd el, voltam már szerelmes. Tudom, milyen érzés.
- Na milyen? - vontam fel a szemöldököm.
- Amikor csak megpillantod, alig tudod levenni róla a szemed, nem lehet betelni a nézésével. Egyszerűen megbabonáz. Amikor a közelében vagy a szíved hevesebben kezd verni, megremeg a lábad, és elakad a szavad. És, ha nem figyelsz, egy óvatlan pillanatban simán képes az ujja köré csavarni - nyelt egy nagyot.
- Ki iránt éreztél így? - fürkésztem a tekintetét.
- Számít?
- Ez nem válasz.
- Lényegtelen. Neked mitől lesz jobb, ha megtudod ki az?
- Nem tudom, csak kíváncsi vagyok.
- Ne legyél az - mondta, majd sarkon fordult és elment.
Pár percig csak egyhelyben álltam, majd megfogtam Sophie kezét, és elindultunk haza. Otthon Soph rögtön elaludt én meg felhívtam újdonsült barátnőmet, Lexie-t. Elmeséltem neki röviden a borzalmas napomat, de a felénél megállított, jelezve, hogy inkább átjön, úgy könnyebben meg tudjuk beszéni.
- Emily-t is vigyem? - kérdezte Lexie.
- Hát, Sophie alszik, szóval nem tudnak játszani.
- Jó, akkor egyedül megyek - mondta és már bontotta is a vonalat.
Egy sóhajtás kíséretében letettem telefonomat az asztalra, és nekiálltam sütit sütni. Nem vagyok nagy konyhatündér, de ha valamit, akkor sütit nagyon finomat tudok csinálni. Elővettem a hozzávalókat, a recept alapján összekevertem őket és beletettem a tésztát a tepsibe, tettem a tetejére egy kis málnát, majd betoltam a sütőbe. Ekkor valaki csengetett. Az ajtóban barátnőm mosolygós arcával találtam magam szembe, ami nekem egy mosolyt csalt az arcomra. Üdvözlésképpen megölelt, én meg beinvitáltam őt a nappaliba. Kényelembe helyeztük magunkat a kanapén és beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem neki mindent újra, részletesen, ő meg csak figyelt, néha bólogatott.
- Hű, most már tényleg kíváncsi vagyok erre a Luke gyerekre - nevetett fel mondandóm végén.
- Szívesen bemutatnám, de nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam.
- Miért?
- Reménykedem benne, hogy nem látom soha többé. 
- Ezt te se gondoltad komolyan - nézett rám hitetlenkedve barátnőm.
- Mit?
- Hogy nem látod soha többé. Még a vak is látja, hogy egymásnak vagytok teremtve - vigyorgott.
- Te szívtál? - vontam fel a szemöldököm.
- Én nem, de te szívni fogsz, ha hagyod elmenni Luke-ot.
- Lexie, nekem nem kell Luke! Remekül megvagyok egyedül.
- Ezt mondja az eszed. De mit mondd a szíved? - kérdezte, majd felállt. - Gondolkozz el ezen, nekem viszont mennem kell, szia!
- Várj, még kész sincs a süti! - kiáltottam utána, de hiába, mert elment.
Puffogva visszaültem a kanapéra és gondolkodni kezdtem azon, amit mondott. Röhejes, még hogy Luke és én? Ennél rosszabb poént még életemben nem hallottam. Amúgy is, Jack alig egy hónapja ment el, és rettenetesen hiányzik. Azt hiszem, még egy ideig nem tudok úgy nézni a férfiakra.

2. rész

- Luke, ez őrültség! Majd megoldom valahogy, de kedves tőled, hogy felajánlottad - álltam fel a kanapéról.
- Rosie, szükséged van a segítségre!
- Megoldom egyedül is. Majd keresek egy bébiszittert, és máris meg van oldva.
Elindultam a vendégszobába lecserélni az ágyneműt, mivel az elmúlt pár éjszakát ott töltöttem. Kivettem a szekrényből a huzatot és kicseréltem a régivel. Luke ekközben ott állt az ajtóban és minden mozdulatomat követte. Lehet, hogy el kéne fogadnom a segítségét? Nem, ez hülyeség. Ha én, lassan 20 évesen nem tudom felnevelni a saját gyerekem, akkor mit várjak tőle, aki még nálam is fiatalabb? Eddig tökéletesen úgy gondoltam, hogy Sophie-t remekül fel tudjuk nevelni Jack-kel, mivel ő már 22 éves volt. De most, hogy ő nincs itt, egyedül maradtam. A szüleim idősek, nem sózhatok rájuk egy gyereket. És, ha felnő? Nem fogom tudni mi volt az első szava, mert nem voltam ott mellette, amikor kimondta. Nem fogom tudni, milyen volt, mikor először járt, mert nem voltam ott. Én ezt nem akarom. Itt akarok lenni mellette, még ha egyedül is leszek és nehéz is lesz.
Észre sem vettem, hogy időközben Luke kiment. Elindultam a keresésére, végül a folyosón botlottam belé, a karjában a kislányom tartotta.
- Felébredt, gondoltam idehozom - molyogott Luke a picire. Olyan jól állt a kezében.
- Köszi - vettem át tőle. - Szia, hercegnőm - nyomtam egy puszit a fejére.
- Nem akarsz neki bemutatni? - kérdezte sértődötten Luke.
- Sophie, ő itt Luke, apának a testvére, és anyának egy jó barátja - pillantottam Luke-ra. - Sokat érthet belőle - nevettem fel.
- Mennyi idős?
- Egy éves és két hónapos - feleltem, miközben leültem az ágyra, Luke pedig mellém.
- Eredetileg is kislányt szerettetek volna?
- Nem. Jack kisfiút szeretett volna. Egy kicsi Jack-et, akit megtaníthat focizni meg csajozni - forgattam meg a szememet. - Éppen ezért, amikor kiderült, hogy lány lesz, nagyon féltem. Azt hittem nem fog örülni, és csalódott lesz. De nem lett igazam. Nagyon boldog volt, és azt mondta, ő lesz a kicsi hercegnője. És lehet akár még száz fiúnk is, mert van időnk. De úgy látszik, nem volt - sóhajtottam.
- Olyan rossz, hogy múlt időben beszélünk róla. Milyen boldog család voltatok. Nekem pedig a bátyám volt. Mindig is felnéztem rá, olyan életet akartam, mint neki volt. Egy szerető feleség, saját ház, jó munka és gyerekek. Minden megadatott neki, és teljes mértékben megérdemelte. Mindig csak a jót adta, és mégis valaki ilyen kegyetlenül bánik vele - magyarázta, én meg csodálkozva hallgattam őt. Még sosem hallottam senkit ilyen szeretettel beszélni a testvéréről, mint ahogy Luke beszélt Jack-ről.
- Éppen ez az! Nem tudom, hogy miért bántotta. Jack a légynek sem tudott volna ártani, ez az ember mégis azt állította, hogy elvette tőle, ami a számára legfontosabb volt. Ezt akarta megbosszúlni.
- Talán belekeveredett valamibe, amit még neked sem mondott el - filózott Luke.
- Kétlem. Mindent megbeszéltünk egymással.
- Akkor nem tudom - sóhajtott. - Merre találom a fürdőt?
- A folyosón jobbra, a második ajtó - mondtam, ő pedig elindult az említett helyre.
Észre sem vettem, de idő közben Sophie elaludt a kezemben. Beletettem az ágyába és én is elindultam fürödni. Még jó, hogy ennyi fürdőszoba van. Gyorsan lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyamba. Kezemet a mellettem lévő üres helyre vezettem, és végigsimítottam a lepedőn. Hiányzik. Piszkosul hiányzik. Lehunytam a szemem, és újra az álmok világába csöppentem.
- Rose! Rose! - hallottam egy ismerős hangot.
- Jack! - ültem fel ijedten az ágyamban. - Te..Te tényleg itt vagy?
- Hol lennék, édes? - nézett rám, azzal a szédítő mosolyával.
- Azt hittem meghaltál - dadogtam.
- Viccelsz? Nekem kilenc életem van - nevetett fel.
- Úgy hiányoztál - bújtam hozzá.
- Gyere velem - fogta meg a kezem és húzni kezdett.
 Hirtelen Jack eltűnt és helyét egy nagydarab, izmos pali vette át, akinek nem láttam az arcát. Riadtan elengedtem a kezét, és hátrálni kezdtem, de a falba ütköztem.
- Most megfizetsz mindenért! - jött utánam.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem félve.
- Jack elvette tőlem, most én jövök! - előhúzott egy kést a zsebéből és nyakamhoz emelte. - A túlvilágon találkoztok. - mondta, mire sírni kezdtem.
- Ne! Ne! - kibáltam.
- Rose! - rázta valaki a vállam.
Ziháltan ültem fel az ágyamba, arcomról patakokban folytak a könnyek, Sophie pedig sírt. Luke az ágyam szélén ült és ijedten nézett. Mikor látta, hogy magamnál vagyok, odalépett a kiságyhoz, kivette a síró kislányt és nyugtatni kezdte. Pár percbe telt, mire egy értelmes szót ki tudtam nyögni.
- Sajnálom - ráztam a fejem sírva.
- Az álmaidat nem tudod irányítani - járkált fel-alá lányommal a kezében, aki időközben elaludt. - Viszont halálra ijesztettél engem, és Sophie-t is.
- Tényleg sajnálom - felálltam és átvettem tőle a babát, majd beletettem az ágyába. - Itt maradsz?
- Persze - bólintott.
Befeküdtem az ágyba, Luke pedig mellém, Jack régi helyére. Olyan abszurd volt. Ott feküdt mellettem férjem öccse, teljesen úgy, ahogy pár nappal ezelőtt még ő is tette. A fülembe súgta, hogy jó éjt, majd belepuszilt a hajamba, éppen úgy, ahogy ő.

Reggel kipihenten nyitottam ki a szememet. Luke még aludt, keze pedig derekam körül pihent. Kibújtam a fogásából, és ránéztem az órára. Csodálkozva vettem észre, hogy már 9 óra van. Ez az első éjszaka, amit végig tudtam aludni, és csak egyszer volt rémálmom. Nem tudom, hogy ez miért van, de jó érzés. Lementem a konyhába reggelit készíteni. Elővettem a tojást és nekiálltam a rántottának. Mikor kész lettem, levettem a polcról Sophie kedvenc babakajáját és kiöntöttem egy tálba. Kitettem mindent az asztalra, plusz két poharat és egy doboz narancslevet. Visszamentem az emeletre felkelteni Sophie-t.
- Hercegnő, ideje felkelni - hajoltam fölé, és elkezdtem simogatni az arcát. Sóhajtott egyet és szuszogva átfordult a másik oldalára. Istenem, milyen édes! - Jó, hagylak aludni - nevettem fel. Visszamentem a konyhába és leültem reggelizni.
- Jó étvágyat! - hallottam meg Luke hangját a hátam mögött, mire kicsit megugrottam.
- Neked is csináltam - néztem fel rá, és próbáltam nem zavarba jönni attól, hogy egy szál alsógatyában állt előttem.
- Köszi - ült le a velem szemben lévő székre.
- Sophie még alszik?
- Igen.
- Pedig jó lenne, ha felkelne, lassan indulnunk kell.
- Hova?
- Orvoshoz.
- Elkísérjelek?
- Nem kell, köszi.
- Jó. De ha bármire szükséged van, szólj - mondta mélyen a szemembe nézve.
Ekkor sírást hallottam az emeletről, ami azt jelentette, hogy felkelt Sophie. Felálltam a székről és elindultam a szobába. Odaléptem a kiságyhoz és kivettem belőle kislányt. Levittem az étkezőbe, ahol Luke még mindig ugyanott ült. Beletettem az etetőszékbe és megetettem, majd felvittem a szobába felöltöztetni. Ráadtam egy sárga ruhát, fölé pedig egy farmerkabátot, hogy semmiképp se fázzon meg. Odaadtam Luke-nak, majd én is elindultam felöltözni. Felvettem egy virágmintás ruhát, fekete magassarkúval, a hajamat pedig oldalra fontam. Feltettem egy enyhe sminket, néhány kiegészítőt, ezt pedig egy rózsaszín táskával dobtam fel. Elégedetten néztem a szettemet a tükörbe nézve.
- Mindig is tudtam, hogy Jack-nek jó ízlése volt - hallottam meg Luke hangját.
- Ezt mire érted? - fordultam felé, de nem válaszolt csak mosolygott. - Hol van Sophie?
- Játszik.
- Egyedül? - kérdeztem ijedten, és elindultam a szobája felé, de Luke az utamat állta. - Luke, engedj!
- Mi a varázsszó? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán.
- Ha nem engedsz ki, én..
- Akkor mi lesz? - lépett hozzám közelebb. Teste az enyémnek simult, úgy pillantott le rám.
- Mit csinálsz? - néztem a padlót zavaromban. Luke az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet, kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzek.
- Azt, amit már tegnap óta meg akarok tenni - suttogta, majd egyre lejjebb hajolt, csökkentve ezzel a köztünk lévő távolságot. Végül ajkait lassan az enyémekre helyezte. Bármennyire is élveztem, helytelen volt, amit tettünk, ezért eltoltam magamtól.
- Luke.. - suttogtam.
- Sajnálom, de muszáj volt megtennem.
- Tudod, hogy ez nem helyes.
- Tudom - harapta be az alsó ajkát.
- Nekünk mennünk kell - vizslattam a padlót.
- Persze - kiengedett, én meg elindultam a nappaliba, Sophie-hoz.
- Indulhatunk, hercegnő? - kaptam fel az ölembe. 
- Biztos ne menjek veletek? - kérdezte Luke.
- Nem szorulok a segítségedre - mondtam kissé gorombán, majd felkaptam a táskámat és elindultunk az orvoshoz.

1. rész

A templomból kiérve megpillantottam Jack szüleit. Nem mertem a szemükbe nézni azok után, ami történt, de valahogy mégis rávettem magam és odamentem hozzájuk.
- Sziasztok - üdvözöltem őket halkan.
- Ó, drágám! - ölelt magához Liz. Több sem kellett, újra elsírtam magam.
- Nagyon sajnálom!
- Ugyan mit? - kérdezte Andrew.
- Az egész az én hibám. Nekem kellett volna meghalnom helyette - zokogtam.
- Rose, ne beszélj badarságokat! Mindannyiunknak nagyon fáj, hogy Jack elment, de erről nem te tehetsz. Neked pedig itt a helyed, a kicsi mellett - mosolygott rám Liz.
- Tényleg, ő hol van? - nézett körbe apósom.
- Otthon van, anyukámmal - feleltem.
- Meglátogathatjuk?
- Persze - mosolyodtam el halványan, és letöröltem a könnyeimet.
- Te is jössz? - kérdezte Liz.
- Nem, én még maradok egy kicsit. Később csatlakozom.
Beültek a fekete BMW-be, és elhajtottak. Ottmaradtam egyedül, a gondolataimmal. Utamat a közeli parkba vettem. Leültem az egyik padra és az eget kezdtem kémlelni. Egyedül éreztem magam. Hiányzott a másik felem, nélküle nem voltam teljes. Jack-kel még két éve nyáron házasodtunk össze Hawaii-n, kicsivel később pedig megtudtam, hogy terhes vagyok. A szüleim nagyon mérgesek voltak, napokig csak veszekedtünk. Idővel azonban ők is megenyhültek. A 18. születésnapomkor pedig Jack meglepett egy közös házzal. Igen, lehet úgy tűnik, hogy elsiettük a dolgokat, de nem bántam meg. Minden együtt töltött perc egy ajándék számomra. Sötétedésig ültem a parkba, már kezdtem fázni. Gondolatmenetemet az zavarta meg, hogy valaki leült mellém. Ügyet sem vetve rá, bámultam tovább a fejem fölött elterülő, egyre sötétedő kékséget.
- Rosalinda, ugye? - kérdezte egy mély, férfias hang. Felnéztem és egy pillanatra lesokkoltam. Mintha Jack-et láttam volna magam előtt.
- I-Igen. Te pedig? - kérdeztem erőtlenül.
- Luke Hemmings - válaszolta. Gondolhattam volna. Piszkosul hasonlított a bátyjára. Szőke haj, kék szemek és enyhe borosta. Kiköpött Jack volt, fiatalabb változatban. Annyi különbséggel, hogy neki volt egy piercing a szájában, talán még szemei is kicsivel kékebbek voltak, szinte már világitottak az esti szürkületben.
- Örvendek - motyogtam.
- Hogy vagy?
- Pocsékul.
- Igen, ez egy hülye kérdés volt.
- Igen, az - nevettem fel kicsit.
- Nem vagy éhes? Esetleg szomjas? Van a közelben egy remek kávézó.
- Kedves tőled, Luke, de nem kell azért törődnöd velem, mert a bátyád felesége vagyok. Voltam - halkultam el a végére.
- Én nem.. - kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem szeretném, hogy sajnáljanak, szánakozannak vagy bármi ilyesmi. Amíg nem tudják milyen érzés, addig ne - álltam fel a padról, és elindultam haza.
- Miért mondod ezt? - jött utánam.
- Te nem látod, amit én - fordultam felé. - Egy hete, mióta Jack elment folyamatosan csak azt látom, hogy mindenki engem sajnál. Összesúgnak mögöttem és úgy néznek rám, mintha én lennék a legszerencsétlenebb ember a világon. 
- Sajnálom - nézett bűnbánó arccal.
- Nem a te hibád.
- Azért hazavihetlek?
- Tudod hol lakom?
- Igen.
- Akkor igen, azt megköszönném.
Elindultunk a parkoló fele, majd odaérve az autóhoz, Luke udvariasan kinyitotta nekem az ajtaját, és beült a másik oldalra. Az út csendesen telt, egyikünk sem szólalt meg. Leparkoltunk a házunk előtt. Bent nem égett a villany, amiből arra következtettem, hogy Sophie alszik. Halkan kinyitottam az ajtót, és Luke-kal a nyomomban beosontam a házba. A szobánkba érve megpillantottam gyönyörű kislányomat, ahogy békésen szunyókál anyukám mellett.
- Nagyon szép kislány - suttogta Luke mellettem.
- Tudom - mosolyogtam.
- Nagyon hasonlít rád.
- Azt mondod? - fordultam felé.
- Olyan szép, mint te - mosolygott rám, majd megfordult és kisétált a szobából.
Egy órával később anyukám felkelt, és miután bemutatkozott Luke-nak el is ment, miszerint halaszthatatlan dolga van és apa már várja. Ez a első éjszaka, amit egyedül töltök, hiszen mindeddig szüleim készségesen vigyáztak rám. Azóta az éjszaka óta rettenetes rémálmok gyötörnek, amiktől sírok és kiabálok álmomban, Sophie pedig ettől halálra rémül. Kell valaki, aki megnyugtassa, ha már én nem tudom. Szörnyű érzés. Éppen ezért megkértem Luke-ot, hogy maradjon itt éjszakára.
Csendben ültünk a kanapén és beszélgettünk. Az ő jelenlétével úgy érzem, mintha Jack is itt lenne. Mintha helyettesítené őt azzal, hogy ennyire hasonlít rá.
- Nem akarok tapintatlan lenni, de megtudhatnám mi történt, azon az éjszakán? - fordult felém Luke.

- Jack, szívem, idehoznád Sophie üvegét? - kiabáltam ki az előszobába.
- Persze - hallottam meg szerelmem hangját, majd egy pillanat alatt ott termett, kezében a cumisüveggel. 
- Köszönöm - vettem el tőle, és odaadtam lányunknak. 
Hirtelen egy hatalmas zajt hallottunk kintről, Jack pedig ijedten nézett rám.
- Rose, el kell bújnotok! - zárta be az ajtót. 
- Mi? Miért?
- Később elmagyarázom - hadarta és felnyitotta az ágyneműtartót. - Másszatok be!
- Jack, mi folyik itt?
- Kérlek, drágám! Csak másszatok be! 
Eleget téve kérésének kislányommal az ölembe bemásztam az ágyneműk közé, Jack pedig ránkcsukta a tetejét. Sophie nyüglődni kezdett, nem győztem csitítani. Végül beletettem cumiját a szájába, amitől elhallgatott. Pár perc elteltével valaki berúgta az ajtót.
- Szervusz, Jack - szűrődött be egy férfi gúnyos hangja. - Mondd csak el, hol a drága feleséged meg a kölyköd?
- Nincsenek itthon. 
- Ne hazudj! Tudni akarom hol vannak! - emelte fel a hangját.
- Már mondtam. Nincsenek itthon - felelte halál nyugodtan.
- Ahogy akarod - mondta az ismeretlen férfi, majd egy lövést hallottam és Jack kétségbeesett kiálltását. Könnyek gyűltek a szemembe, és próbáltam nem sikítani. - Hol vannak?
- Nem tudom.. - nyögte.
- Elvetted tőlem, ami nekem a legfontosabb volt, most pedig én veszem el tőled, ami neked a legfontosabb. Utoljára kérdezem, hol vannak? - ordított.
Ekkor egy nagy zajt hallottam, hangos kiabálást, és lövéseket. Könnyeim záporoztak, és imádkoztam azért, hogy Jack-nek ne legyen semmi baja. Valaki a nevemet kiabálta, mire kissé erőtlenül kiálltozni kezdtem.
- Itt vagyunk! Segítség! Segítsenek! - kiabáltam. 
Egy rendőr felnyitotta az ágy tetejét, és kisegített engem és Sophie-t is. Kétségbeesve néztem körbe, tekintetemmel Jack-et kerestem. 
- Hol van a férjem? - kérdeztem remegő hangon.
- Nagyon sajnálom, a mentősök nem tudtak rajta segíteni.
- Ne, ne! - térdre rogytam és zokogni kezdtem.

Az emlékek hatására kigördült néhány könnycsepp a szememből. Egyre csak gyűltek a könnyeim, a végén már patakokban folyt le az arcomról. Luke óvatosan magához ölelt, és a hátamat simogatta. Mikor kicsit megnyugodtam, távolabb húzódtam tőle.
- Sajnálom - motyogta.
- Nekem kellett volna meghalnom helyette.
- Dehogyis! Ezt miből gondolod?
- Engem keresett. Engem akart megölni. De Jack elbújtatott. És helyettem őt lőtte le - zokogtam.
- Jack megvédett téged, és Sophie-t is! Mert szeret titeket, és ha elveszítette volna bármelyikőtöket, azt nem éli túl.
- És most én sem élem túl az ő halálát - mosolyogtam kínomban.
- Sophie-nak szüksége van az anyjára. Ha már Jack-et elveszítette, te maradj itt neki! - fogta meg a kezem Luke - Azt akarod, hogy szülők nélkül nőjön fel?
- Nem - ráztam a fejem. - De én képtelen vagyok őt egyedül felnevelni. A szüleimre pedig nem támaszkodhatok egész életemben.
- Akkor, majd én segítek - mosolygott Luke.
- Viccelsz? Luke, 18 éves vagy és Sydney-ben laksz, a világ másik felén!
- Már 19, és az nem jelenti azt, hogy nem tudok segíteni felnevelni egy gyereket. Ide tudok költözni, az iskolát már befejeztem. Na, mit szólsz?

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ez a rész nem lett túl eseménydús, viszont megtudhattátok, mi történt valójában azon az éjszakán, amikor Jack meghalt. Szeretném megköszönni a kommenteket, és az egy feliratkozót!
Ölel titeket: Jade x

Prológus

Könnyes szemekkel néztem végig a templomban ülő embereken, akik mind egy dolog miatt vannak itt: búcsúzni. Ma végső búcsút veszünk szeretett férjemtől, Jack Hemmings-től. Végigvonultam a hosszú sorok között, éreztem magamon az emberek tekintetét. Leültem az első sorba és vártam, hogy elkezdődjön a szertartás. Próbáltam erősnek tűnni, de hiába, a pap legelső szavánál halk, keserves zokogásban törtem ki. Már egy hete meghalt, de még mindig nem tudtam felfogni. Vele együtt az egyik felem is elment. Egy dolog tartja bennem a lelket, a kislányom, Sophie. Ha ő nem lenne, már én is a túlvilágon lennék. Kicsit furán hangozhat, hogy itt ülök 19 évesen és már van egy gyerekem és férjnél vagyok, vagyis voltam. Oldalra pillantottam, ahol Jack családja ült. Liz sírt, Andrew pedig komor tekintettel bámult maga elé. A testvéreit viszont nem láttam. Mikor a pap elmondta a szövegét, mindenki felállt és letette a virágot a ravatalozóra. Páran odajöttek hozzám és részvétet nyilvánítottak. Mikor mindenki elment, odaléptem a koporsóhoz és ráhelyeztem a csokor rózsát.
- Örökké szeretni foglak - suttogtam magam elé, majd megfordultam és elhagytam a templomot.